Álombaszenderült Város. Hogy mikor kezdődött az álom? Talán akkor, amikor elmenekültek ősi kastélyukból a grófkisasszonyok, és a tündérekkel, a boszorkányokkal, koboldokkal, a garabonciásokkal a mesék, a legendák, a mondák is mélyen elrejtőztek az Ecsedi-lápban. A lápban, melyet ma már nem egykönnyen lát meg az utazó, hiszen a modern világ nem tűrte vad szépségét. Nem volt elég hasznos. De a láp ott vár láthatatlanul, várja a feltámadást, mikén a Város: Nagykároly is várja a gróf úr és a kisasszonyok visszatértét kimondatlanul. Szóval a város álomba szenderült. Akkor, azon az őszirózsákkal terhes őszön, mikoron minden a visszájára fordult, vagy akkor amikor megtörtént a megtörténhetetlen, az elképzelhetetlen. Amikor Mária országa Golgotát járt, megfeszíttetett, és szétszablaltatott, amikor a butaság, az irígység, az árulás és a gonoszság diadalmas tort ült szegény Magyarország felett.
És álomba szenderült a kastély is. Nagy, hosszú, mély álomba merült. Közel kilenc évtizede álmodja, hogy az ebédlőben még együtt van a család, a budoárban a grófkisasszonyok készülnek az esti bálra, s a bálteremben már hangolnak a zenészek, a konyhán készül a sok finomság, és libériás inasok fáklyákkal várják a vendégek érkezését. És a hosszú álom alatt berendezését az osztályharc jegyében elrabolták, csillogása megkopott, és az őt körülvevő park elvadult. Aztán a mély álomból félig megébredt, mert érezte, hogy valami változott. Megcsinosították, ismét berendezték. Már csak szendereg, és szendergésében azt álmodja, hogy talán jön a gróf, vagy az arra érdemes, és termeibe ismét visszatér a fény, szobáiba a nevetés és a bálteremben a harsány rigmusok, barbár parancsszavak helyett felcsendül a remény halk szimfóniája.
Nagykároly - vagyis otthon!
VálaszTörlés